Steiner Kristóf

09/07/2026

Semmi különös, csak egy kissé homályos, fekete-fehér kép a nyár legtisztább, legszínesebb pillanatáról...

Hajnali négy óra van. A macskáink meglepetten nézik végig, ahogy kikászálódunk a puha ágyból, amikor pedig előkerülnek a bőröndök, már tudják: a cicaapuk újra útra kelnek. Koromsötétben hagyjuk el a házat, de minden kanyarban fényesebben ragyog az ég alja, és ragyogóbban tükröződik a napfelkelte a tengeren.

A budapesti reptérre érve keresztlányaink, Manna és Boróka fogadnak minket. És persze édesanyjuk, Kinga, aki évtizedek óta a legjobb barátom - minden magyarországi utazásom velük, náluk kezdődik, és ér véget. A lányok édesapja, Máté barátunk már vár minket Balatonalmádiban, a kis erdei kunyhójukban. Ma van Kinga születésnapja.

És miközben a Pride-körüli teendőim versenyt futnak a fejemben - mit kell még megcsinálnom, megírnom, megbeszélnem -, azon merengek: milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen családunk van! Hogy lehetőséget kaptunk a szeretteinktől, és saját magunktól, hogy ilyen őszinte és igaz életet élhetünk az otthonainkban! Hogy korán meghoztuk a döntést:

sem a szüleink, sem a barátaink, sem a családunkban lévő gyerekek előtt nem rejtőzködünk, tagadunk, hazudunk. Hogy beszélünk velük az emberi sokféleségről. Ha nem így volna, másnap nem ébresztgetnének a lányok. „Kito, Nimi, mikor keltek fel?", "Mikor megyünk a Balatonhoz?" Reggelit készítek nekik, majd ülünk a teraszon, hallgatjuk a madárcsicsergést.

Mennyi érzék mennyi érzést tapasztal. A forró főtt kukorica megégeti a nyelvemet. A napszítta, kitaposott füvön heverő takaró érintése a bőrömön. A nedves törülköző, aminek egyszerre van még öblítő, de már iszap-illata. És a búcsúzás, melyről tudja a szív: sosem szól hosszú időre. Éjfél van, mire hazaérünk 9 négyzetméteres budapesti lakásunkba, ami a kánikulában szaunának is beillik.

Teleengedem a kis kádat hideg vízzel (igen, a mikro-lakásban még egy kis ülőkád is elfér), és kidőlünk. Elalvás előtt pedig azon gondolkodom, milyen szürreális, hogy holnap véget ér egy éra az életemben: a közel egy éve tartó készülődés, tervezés, szervezés, után a valóságban is manifesztálódik a 31. Budapest Pride. Eltart egy darabig, míg álomba zuhanok...

Korábbi években ilyenkor feltettem egy arcmaszkot, és úgy finomítgathattam a másnapi öltözékem elemeit, mintha egy bálba készülő Disney-hercegnő volnék. Idén kora reggel próbára igyekszem majd, és már a táskámba van készítve a váltópólóm - rajta Bunny és Luna, a Sailor Moon című ikonikus anime sorozatból. Ők, és a lunáris prizma ereje segítenek majd, hogy minden rendben menjen...

Az írásom részlet a WMN-en megjelent Budapest Pride beszámolómból - a teljes cikk a hozzászólások között. I

08/07/2026

10 é(r)v Toszkánában – az okok, amiért újra meg újra visszatérünk...

Pisa, amely minket nem a ferde torony miatt vonz, hanem a cecina, a csicseri-lepény miatt. Peccioli, ahol a művészet nincs falak közé zárva, hanem körülvesz az utcán sétálva. Lari, ahol kitanuljuk a tészta készítés csínját-bínját. Viareggio tengerparti piaca. Bolgheri, ahol világbajnok olívaolajat kóstoltunk.

Vannak helyek, ahová nem azért térünk vissza újra és újra, mert még nem láttunk belőlük eleget. Hanem mert emlékeztetnek valamire, amit könnyű elveszíteni a hétköznapokban: a ráérősségre. Az ízekre, amelyek mögött emberek állnak. Az asztalokra, amelyek körül idegenekből ismerősök lesznek.

Toszkána számunkra ilyen - tizedik éve. Nem egy bakancslistás úti cél. Inkább egy érzés, ami minden évben visszahív. Jövő májusban pedig ismét útra kelünk. Ha szeretnéd mindezt nemcsak olvasni, hanem átélni is, tarts velünk és Bencze Vikitalia Vikivel az éves vegán kulináris kalandunkra.

Tudom, távol van, de egy turnus megtelt a visszatérő vendégekkel - a második pedig erősen alakul. Teljes, kedvcsináló írásom az utazásról a Sassy.hu-n - keresd a hozzászólások közt. Ott hagyom a jelentkezéshez szükséges információkat mellette - tavasszal vár a dolce vita, és mi, tündérszép Toszkánában.

Fotók: Borsos Eszter és Borsos Bence

07/07/2026

Ma már más a világ, és egy kicsit én is más vagyok. Meg szerintem (szinte) mindannyian.

Kicsit megnyugodhattunk és fellélegezhettünk, kicsit felismertük azt is, hogy az új rendszer azért nem fogja varázsütésszerűen megváltoztatni az életünket, kicsit megtanultunk mással is foglalkozni, mint belpolitikával, és kicsit mind okosabbak lettünk, ha mégis arra terelődik a szó. Kevesen maradtak azok, akik azt mondanák: „én nem értek hozzá” vagy „engem ez nem érdekel”.

Rekord számú szavazó, kétharmados többség a parlamentben, igazi szakértők a kormányban, a Budapest Pride-ot pedig, ahogy a magyar LMBTQ+ közösséget, hangosan és bátran védelmezni kezdte a miniszterelnökünk, Magyar Péter – olyan „messzire menve”, hogy az azonos nemű párok házassághoz és örökbefogadáshoz való jogáért száll vitába a parlamentben. Ilyen helyzetben, azt hiszem, néha azért hátradőlhetünk, és azt mondhatjuk: „A gép forog, az alkotók pihennek.”

Mert bár a fenti eredmények természetesen a Tisza-kormány érdemei, mi vagyunk azok – mindannyian –, akik ebbe az irányba fordítottuk a sors kerekét. Hogy ne tépjen minket tovább, hogy hozzon ránk víg esztendőt. Ez pedig azt is egyértelművé teszi, hogy a nagy örömködés után visszavár minket a nép és a kötelesség. Hogy tovább formáljuk a világunkat, az országunkat, és legfőképpen azokat a normákat, amelyek nem veszik figyelembe a szolidaritást mint prioritást.

Egy csoport békés keresztény próbál meggyőzni róla: Isten szeret annyira, hogy megmentsen a bűntől. „Isten szeret annyira, hogy megmentsen ettől a beszélgetéstől” – felelem, és továbbmegyünk. A Félmillió Fiatal a Változásért kamionnál van jelenésünk: Fekete-Győr Andrással a Momentum alapítójával indítjuk útjára a járgányt, és miközben szelfik százai készülnek - köztük édesapámmal is, akivel 13. alkalommal vonulunk együtt - megbeszéljük: ez már majdnem igazi demokrácia.

Négy interjúban kérdeztek: mit gondolok Magyar Péter felszólalásáról az azonos neműek örökbe fogadásával kapcsolatban. Mindben elmondtam: hálás vagyok – ahogyan azt is, hogy ennél már csak az volna progresszívabb, ha az LMBTQ-szülőket nem emberkereskedőkkel és drogkartellekkel állítaná párhuzamba. Az, ha egyszerűen csak azt mondaná: egy meleg pár épp olyan biztonságos otthont adhat egy gyermeknek, mint egy heteroszexuális pár. Egy orgánum sem hozta le a kritikát.

Igen, végre legálisan vonulhatunk, igen, a felvonulás végén, a Vérmezőn Karácsony Gergely főpolgármester (és nekem a tavalyi kiállása után örökké hősöm) megígérte: ő adja majd össze az első Magyarországon házasodó azonos nemű párt, amint érvénybe lép a törvény, és igen, tudom: néhány hónap alatt nem lesz szivárványzászlóból a kerítés, mégis fontosnak tartom, hogy ne menjünk át bólogató kutyába a rendszerváltást követően.

„A Pride nem ér véget a felvonulással – ott kezdődik igazán, ahol megállunk, beszélgetni kezdünk, meghallgatjuk egymást, és hagyjuk, hogy a különböző történeteink közösségé kovácsoljanak minket!” – mondtam a színpadon, mielőtt felkonferáltam az idei műsorvezetőket: barátomat, az emberi jogok és a bőrünk őrét, Lilut, valamint Papp Évát, az egykori Ricsárdgír zenekar punk antidíváját. És – amire szervezőként különösen büszke vagyok – a képzőművészeti performanszokat.

A színpadon Zeus Salas, Venezuelában született, Magyarországon élő művész alkotott élőben, míg a Civil Falu melletti téren Fülöp Luca – Instán Lulu Love Land néven követjük-szeretjük sokan – festett egy egyszerre érzéki és érzékeny művet. Meleg volt. De volt más is. Szeretet. Kiállás. Ragyogás. Szabadság. Szolidaritás. És – részemről – hála. OIyan volt az elmúlt 9 hónap, mintha együtt hordtuk volna ki a felvonulást. És ma világra hoztuk. Sok szép pillanat volt.

Jordán Adél magával ragadó dala: Edith Piaf Je Ne Regrete Rien című dalát énekelte, úgy, hogy a könnyem is kicsordult. Fancsikai Eszter egyszerre vicces és forradalmi beszéde, amelyben azt mondta: „Semmi bajom a melegekkel, de az mégiscsak felháborít, hogy még mindig csak a négy fal között csináljátok.” A Szeged Pride bejelentése. A Carson Coma és a Pavilon fellépése – előbbit mindig is imádtam, az utóbbinak pedig egy pillanat alatt lettem elkötelezett groupie-ja… WOW!

De a legszebb az volt, hogy a Magyar Honvédség többezer zacskó ivóvizet osztott szét a tömegben – és egyszeriben megérthettük: a szülőhazánk vezetése többé nem ellenségnek tekint minket, hanem gondoskodik rólunk. És mikor a program végén önkéntes családommal beálltunk egy fotóra az üres színpadra, és megölelve egymást éreztem: a helyemen vagyok.

A teljes írásom a WMN-en - folytatás a hozzászólások közt. Fotók: Pap Dávid

30/06/2026

Helló, SopronFest! ❤

30/06/2026

Hét nap hét naplóbejegyzése - mely a görög olajfák alatt indul, és a Budapest Pride-on ér véget.

Nem állítom, hogy nem érzem-látom magamon a kimerültséget, de paradox módon mégis úgy érzem, hogy az energia, amit adhattam, sokkal inkább töltött, mint hogy kivett volna belőlem.

Az sem érdekel, hogy Facebook-posztomon, amelyen a felvonulásról mesélek, 90 százalékban olyan kommentek vannak, mint „genetikai hulladék”, „bunjee jumping kötél nélkül Iránban érdekel?”, „ apád szoptatott - ez lett belőled”, „sajnos nem történt robbantátsos merénylet”, „ennyi patkányt”, és társaik.

Mert tudom, hogy ha türelmesek vagyunk az új kormányunkkal, míg tető alá hozza a valódi változásokat, amelyekre várunk, még türelmesebbnek kell lennünk a magyar társadalommal szemben. Ezeknek az embereknek, akiket arra neveltek, hogy féljenek tőlünk, időre, újfajta edukációra, és – ki merem mondani – feltétel nélküli szeretetre van szükségük, hogy megértsék:

nem mi vagyunk az ellenségeik, hanem a burjánzó, őket mások kirekesztésére és gyalázására sarkalló gyűlölet. Értük, értük, mindannyiunkért – most, jövőre, és mindörökké Budapest Pride!

Ilyen volt - nekem: https://wmn.hu/ugy/67614-steiner-kristof-pride-felvonulas-onkentes-tapasztalatok És neked?

Steiner Kristóf számára az idei Pride fordulópont: most először önkéntesként vett részt a szervezésben. Az utolsó napok tapasztalatait osztotta meg.

27/06/2026

Pride flow-ban.

Pride Budapest utcáin, és otthonokban Magyarország-szerte.

Pride a színpadon, és a kulisszák mögött.

Pride a fejünkben, a szívünkben, és minden rezdülésünkben.

Köszönjük Budapest Pride, hogy együtt lehet(t)ünk – idén nem csak DJ-ként és házigazdaként, hanem önkéntes szervezőkként is.

Köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult a felvonuláshoz – egy beszéddel, zenével, művészettel, a jelenlétével.

És köszönjük Pap Dávidnak ezeket a fotókat, amelyek tökéletesen megörökítenek egy napot, melyet soha nem felejtünk el.

Mi vagyunk a - együtt, mindannyian!

24/06/2026

Magyarország, megérkeztünk - a legjobb barátainkkal, és a keresztlányainkkal már Balcsin alapozunk a Pride-ra. Mi így vagyunk család. És bár önkéntes szervezőként én idén a színfalak mögött dolgozom majd, a gyülekező erejére - délután 2 és 3 óra között - mi is ott leszünk a járművén. Szép szabadságot kívánva minden, alapvető emberi jogaiban korlátozott közösségnek… és persze azért, hogy Nimi tovább gyakorolhassa veletek a magyar nyelvet. ;)